„Érintsd meg a lelkem, ne csak a testem.”
– Tapolyai Emőke
Mélyen belém égtek ezek a szavak.
Talán azért, mert annyira egyszerűek, és mégis tűpontosak.
Amíg a két lélek között távolság van, hiába az érintés – az a bizonyos távolság megmarad.
Az az érintés nem lesz valódi.
Amíg nem érzem magam érzelmileg biztonságban a másik mellett,
addig a lelkem is zárva marad.
„Amikor egy férfi csak testben közeledik a nőhöz, olyankor a nő tárgyiasítva érzi magát.
Ha jól akarjuk szeretni a másikat, akkor nem a testen keresztül kell hozzá közeledni, nem a test érintését kell megtanulni, hanem a lélekkel való találkozást.”
– Tapolyai Emőke
Talán számodra is ismerősek ezek az érzések:
– Nem ért meg engem.
– Nem látja, ki vagyok.
– Mintha idegenek lennénk egymásnak.
– Észre sem venné, ha nem lennék itt.
– Idegesít a jelenléte.
– Mintha nem is egy nyelvet beszélnénk.
Ezek a mondatok nem a test hiányáról szólnak,
hanem az érzelmi kapcsolódás hiányáról.
Amikor sértetten visszahúzódunk.
Amikor egymásra mutogatunk.
Amikor a játszmák során belecsúszunk az áldozat és a bűnbak szerepébe.
Amikor nem vesszük észre, hogy a gyermekkorban elsajátított (lázadó gyermeki-én) viselkedésminták béklyóiban vergődünk – ott nem lehet kapcsolódni.
Ott nincs tere az intimitásnak.
Pedig a valódi intimitás ott kezdődik, hogy kíváncsi vagyok a másik lelkére, és megmutatom a sajátomat is. Azt a részemet, amit senki másnak nem adok.
„Amikor veled beszélgetek,
tudom, hogy a szavaim benned jó helyen lesznek.”
– Tapolyai Emőke
Amit a lelkemből adok, azzal kíméletesen bánsz, arra kincsként vigyázol.
Nem élsz vissza vele.
Nem alázol meg.
Nem kerekedsz fölém.
És ha már csak csend van köztünk.
Ha már csak vád, elvárás és visszahúzódás maradt…
– talán épp ott lenne a helye ennek a kérdésnek:
„Vajon mindazt, amit tőle várok…
én megadom neki?”
A kapcsolódás ott kezdődik,
hogy hajlandó vagyok megmutatni a lelkem.
Elfogadom magam.
Megtanulom magam jól szeretni.
Nem a másiktól várom, hogy betöltse az űrt bennem.
Tisztában vagyok az érzéseim mögötti szükségletekkel, nem vetítem azokat a másikra.
Megmutatom a lelkem.
És kíváncsi vagyok a másikéra. Befogadom azt.
Ebben a lelki közelségben teremtődik meg az az intim, megtartó, gyógyító tér,
amit annyira keresünk.
Lehet, hogy te már sokszor odaadtad magad, lecsupaszítottad a lelked – és a másik mégsem tudott veled kapcsolódni. Tudd, hogy nem vagy egyedül.
Ez az írás nem akar kész válaszokat adni, inkább hívás, hogy kérdéseket tehess fel magadnak:
– hol vagy most ebben a kapcsolódásban, érzed-e, hogy látnak, tisztelettel fogadják-e azt, amit adsz?
És ha ez nincs , akkor mit tehetek önmagamért?
Csendesen, őszintén, szeretettel.
(Kép: Drazen Zigic / Freepik)