Pszichoedukáció

  „Érintsd meg a lelkem, ne csak a testem.”– Tapolyai Emőke Mélyen belém égtek ezek a szavak.Talán azért, mert annyira egyszerűek, és mégis tűpontosak. Amíg a két lélek között távolság van, hiába az érintés – az a bizonyos távolság megmarad.Az az érintés nem lesz valódi. Amíg nem érzem magam érzelmileg biztonságban a másik mellett,addig a lelkem is zárva marad. „Amikor egy férfi csak testben közeledik a nőhöz, olyankor a nő tárgyiasítva érzi magát.Ha jól akarjuk szeretni a másikat, akkor nem a testen keresztül kell hozzá közeledni, nem a test érintését kell megtanulni, hanem a lélekkel való találkozást.”– Tapolyai Emőke Talán számodra is ismerősek ezek az érzések: – Nem ért meg engem.– Nem látja, ki vagyok.– Mintha idegenek lennénk egymásnak.– Észre sem venné, ha nem lennék itt.– Idegesít a jelenléte.– Mintha nem is egy nyelvet beszélnénk. Ezek a mondatok nem a test hiányáról szólnak,hanem az érzelmi kapcsolódás hiányáról. Amikor sértetten visszahúzódunk. Amikor egymásra mutogatunk. Amikor a játszmák során belecsúszunk az áldozat és a bűnbak szerepébe. Amikor nem vesszük észre, hogy a gyermekkorban elsajátított (lázadó gyermeki-én) viselkedésminták béklyóiban vergődünk – ott nem lehet kapcsolódni. Ott nincs tere az intimitásnak. Pedig a valódi intimitás ott kezdődik, hogy kíváncsi vagyok a másik lelkére, és megmutatom a sajátomat is. Azt a részemet, amit senki másnak nem adok. „Amikor veled beszélgetek,tudom, hogy a szavaim benned jó helyen lesznek.”– Tapolyai Emőke Amit a lelkemből adok, azzal kíméletesen bánsz, arra kincsként vigyázol. Nem élsz vissza vele.Nem alázol meg.Nem kerekedsz fölém. És ha már csak csend van köztünk. Ha már csak vád, elvárás és visszahúzódás maradt…– talán épp ott lenne a helye ennek a kérdésnek: „Vajon mindazt, amit tőle várok…én megadom neki?” A kapcsolódás ott kezdődik,hogy hajlandó vagyok megmutatni a lelkem. Elfogadom magam.Megtanulom magam jól szeretni.Nem a másiktól várom, hogy betöltse az űrt bennem. Tisztában vagyok az érzéseim mögötti szükségletekkel, nem vetítem azokat a másikra. Megmutatom a lelkem.És kíváncsi vagyok a másikéra. Befogadom azt. Ebben a lelki közelségben teremtődik meg az az intim, megtartó, gyógyító tér,amit annyira keresünk. Lehet, hogy te már sokszor odaadtad magad, lecsupaszítottad a lelked – és a másik mégsem tudott veled kapcsolódni. Tudd, hogy nem vagy egyedül. Ez az írás nem akar kész válaszokat adni, inkább hívás, hogy kérdéseket tehess fel magadnak: – hol vagy most ebben a kapcsolódásban, érzed-e, hogy látnak, tisztelettel fogadják-e azt, amit adsz?És ha ez nincs , akkor mit tehetek  önmagamért?Csendesen, őszintén, szeretettel. (Kép: Drazen Zigic / Freepik)

Nem kell tökéletesen, de szeretetből jöjjön – Erőszakmentes kommunikáció a hétköznapokban. Van, amikor egy mondat megérint bennünk valamit. Egy szó, egy hangsúly, egy reakció – amire megsértődünk, visszahúzódunk, indulatosan válaszolunk…  És közben azt érezzük:„A másik nem ért meg engem.” És csak nézünk egymásra, nem értjük, hogyan lett ebből megint vita.Pedig ugyanazt a nyelvet beszéljük, mégsem ugyanazt halljuk. A konfliktusaink jelentős része nem abból fakad, hogy rosszat akarunk a másiknak.Hanem abból, hogy nem tanultuk meg jól, „zsiráffüllel” hallani egymást.Nem tanultunk meg a másik szavai mögé figyelni – és a saját érzéseinkről, szükségleteinkről tisztán, szerethető módon beszélni. Nem tanultuk meg azt a nyelvet, ami a szavak mögött lakik: az érzések és szükségletek nyelvét. Talán számodra is ismerős lehet az alábbi családi helyzet: Vasárnap este van, készül a vacsora, és csak annyit kérsz a gyermekedtől/párodtól:„Kérlek, pakold el az asztalról a dolgaidat, hogy meg tudjunk teríteni.” A válasz: „Mindjárt.”Semmi nem történik.Másodszorra már emeltebb hang jön:„Nem tudnád egyszer megcsinálni elsőre, amit kérek?” A másik válasza: hallgatás. Ő lehet, hogy azt hallotta: „megint elégedetlen vagy velem.”Te meg azt érezted: „amit kérek, az nem fontos.” Mindketten mást hallottatok – és egyikőtök sem azt, amit valójában mondani akart.  Ugyanez a helyzet „zsiráfnyelven” – az erőszakmentes kommunikáció 4 lépése szerint: Megfigyelés (ítélkezés nélkül):„Amikor látom, hogy az asztalon még ott vannak a dolgaid, és már majdnem kész a vacsora…” Érzés (saját érzésem):„…feszültté válok, mert úgy érzem, egyedül maradok a feladattal.” Szükséglet (ami mögötte van):„Szükségem lenne arra, hogy együtt teremtsük meg az esték nyugalmát.” Kérés (nem követelés):„El tudnád most pakolni a dolgaidat az asztalról, hogy együtt le tudjunk ülni vacsorázni?” Ha még mindig ellenállás jön:Tudom, hogy este van, és már te is fáradt vagy.  Mit gondolsz, belefér, hogy most elpakolsz, vagy jó lenne még 5 perc, és utána? Ilyenkor nem utasítást adsz, hanem kapcsolódsz, és sokszor éppen ez nyitja meg a másikat. Ez a fajta EMK-párbeszéd  gyakorolható – akár hibázva is. Nem tökéletességet vár, hanem jelenlétet, őszinteséget, odafigyelést. Gondolatébresztő kérdések – belső munkához: Mikor fordult elő veled legutóbb, hogy valaki mondata mélyebben megérintett, mint kellett volna? Milyen érzés lenne, ha legközelebb nem védekezve, hanem kapcsolódva tudnál válaszolni? Melyik lépést a legnehezebb gyakorolni számodra az EMK négy eleme közül? Ha mélyebben is érdekel az erőszakmentes kommunikáció… Ezeket a könyveket magam is ajánlani szoktam az ügyfeleimnek – különböző típusú olvasókhoz más-más formában tud kapcsolódni ez a téma: Marshall B. Rosenberg: Szavaink ablakok, vagy falakA hivatalosabb, strukturáltabb stílust kedvelőknek – az EMK alapműve, mély és átfogó megértést ad. Rambala Éva: Az erőszakmentes kommunikáció alapjaiRövidebb, könnyebben befogadható formában, a gyakorlat felől közelítve. Serena Rust: Erőszakmentes kommunikációLendületes, humoros stílusban – annak, aki gyorsan, élvezetesen szeret tanulni. Ez a megközelítés tanulható. Én is tanulom.És ahogy gyakorlom, újra meg újra megtapasztalom:amikor nem tökéletesnek akarok tűnni, hanem kapcsolódni –akkor valódi, szeretetteljes találkozás születik.

Pszichoedukáció a lélek útján Van, amikor a változás nem hangos. Nem harsogó, nem drámai. Csak egy finom belső elmozdulás, amelyről talán csak mi tudjuk, hogy mennyi év, évtized, érés, megfigyelés és csend vezetett el idáig. Valami ilyen finomsággal érkeztem meg ebbe a mostani térbe is. Már jó ideje formálódott, halmozódtak a felismerések, visszatérő mondatok a konzultációk során, az elakadások ismerős szerkezetei, a segítő eszközök, az ügyfelek pozitív megélései és visszajelzései. Szeretem azt hinni, hogy a pszichoedukáció a lélek útján nem csak tudás és tapasztalat megosztás, hanem igazi, jelenléttel teli kapcsolódás, és egyben finom emlékeztetés. Rendszer. Eszközök. Modellek. Szív. Mint egy évtizedek óta rosszul összerakosgatott puzzle darabkái, amelyet először a fejére fordítanak, (igen, ezek az első megélések), majd lépésről lépésre kerülnek a helyükre az egyes elemek. Persze vannak és lesznek is még üres részek a táblán…, de ami összeáll, az más minőség. Segít megérteni azokat az élethelyzeteket, amelyek újra és újra megtörténnek velünk. Talán te is feltetted már magadnak a következő kérdések valamelyikét? Miért reagálok ugyanazokra a helyzetekre ugyanúgy? Miért nehezebb határt tartanom bizonyos emberekkel? Ki szól belőlem, amikor megsértődöm, és kivonulok egy beszélgetésből? Miért érzem úgy, hogy mindent kontrollálnom kell?   Amikor az ilyen, és ehhez hasonló kérdésekre megszületnek bennünk a válaszok, olyan, mint amikor az elveszettség, kilátástalanság érzéséből újra magunkhoz vesszük az irányítást.   Az értés felszabadít. Az úton haladva, jellemzően egyre kevesebb a meggyőződés,  ugyanakkor szaporodnak a kérdések. Ahogy egyre jobban értjük magunkat, úgy válunk egyre elfogadóbbá magunkkal, másokkal, a világgal… Ez a lélek útja. Ebben a most induló blog sorozatban azt a tanult, és tapasztalati úton szerzett tudást, pszichológiai modelleket, felismeréseket, gyakorlati eszközöket szeretném megosztani, amelyek nap mint nap segítik a saját, és az útitársaim folyamatait. Lesznek olykor egészen személyes hangvételűek is az írások között – mélyrepülésről, bukásról, újra-, és újrakezdésről, sikerekről. Érteni, emlékezni hívlak. Ha érzed, hogy megszólít, szeretettel várlak hetente vissza. Minden bejegyzés végére hozok majd egy-egy belső munkára hívó gondolatot. A mai gondolatébresztő kérdéscsokor legyen ez: Mikor és milyen helyzetekben reagálok automatikusan? Kitől tanultam ezt a mintát? Hogyan érzem magam utólag ebben a szerepben? Most csak figyelni hívlak. A felismerés már önmagában elmozdít.