A felhők felett mindig süt a nap
- Van egy tó, valahol a hegy tetején. Megnézzük?
- Meg
Valahogy így indul a kirándulás hármasban a legkisebbel, a szokásos forgatókönyv szerint, és a folytatás is hozza a szokásos formát, a szokásos kérdésekkel, amelyekkel az első egy órában valahogy így hangzanak:
- Még mennyit kell mennünk?
- Jó, de most akkor mennyit is megyünk?
- Biztos, hogy jó felé megyünk?
Majd a következő egy órában így árnyalódnak, először a kiskorú, majd az én számból (természetesen egyáltalán nem lázadó, a felelősséget a másikra hárító, gyermeki énből szólva):
- Tudtuk, hogy ilyen meredek út vezet a tóhoz?
- Biztos, hogy meg akarjuk mászni a hegyet?
- És biztos, hogy van ott egy tó?
Szó szerint a felhők magasságában sétálunk, szürke, párás, nedves, mindent beborít. Van, hogy olyan sűrű rétegben jön, hogy alig 20 métert látunk a hegyoldalon felfelé.
Valahol 1500 méter körül megbeszéljük, hogy hiába hízelgünk magunknak az egészségtudatos életmódunkkal, a kondíciónk mutatja, hogy még van hova fejlődni.
Felfelé tekintve a szürkeséget látjuk, de a szemünk előtt egy kristályvízű tó képe „lebeg”.
Félrevonulok pár percre az út mentén sorakozó fenyőerdő takarásába, majd egy rövid elengedési gyakorlat, és néhány, a táskámba gyűjtött fenyőtoboz birtokában más lélekállapotban térek vissza a családhoz.
A felhők felett mindig süt a nap.
Mielőtt elérnénk a tavat, a hegyről már lefelé sétáló, osztrák turisták osztják meg az örömüket, hogy fent, a hegytetőn csodaszépen süt a nap, már csak tíz perc onnan, ahol járunk.
A tó partján álldogálva Barni hangot ad a csalódottságának, hogy ez nem is igazi tó. Továbbra is szürkeség, pára, tényleg nem sok szívderítő van a látványban, de érzem, hogy belül már más rezeg bennem. Könnyebben emelkedem felül a nyűgösségén, újra érzem magamban az erőt, jó lesz, menjünk tovább.
- Gyere, most én leszek a csáklyás felvonó, és húzlak téged. Így jó lesz?
- Jó.
És bár engem nem kell „húzni”, tudom, hogy micsoda érték a társam, aki most csendben lépdel mellettem. A hite, a megtartó szeretete. A megengedés, amely már jó ideje közös barátunk. A megengedésünk egymás felé, hogy tudjuk akkor is szeretni a másikat, amikor nem könnyű szeretni. Sok évnek, évtizednek kellett ahhoz eltelnie, hogy elmondhassuk, egymás mellett önmagunk lehetünk. Hogy ránézhetünk a kevésbé fényes részeinkre, és gyógyíthatjuk ezeket ebben a megtartó szeretetben.
Elönt a hála, és a szeretet érzése. Ahogy a tekintetemmel végigpásztázom a hármasunkat, már mosolyog a lelkem. Van valami végtelenül szép, és felemelő, ahogy egymást támogatva, és erősítve megmásszuk a hegyet.
Együtt, mégis külön utakon. Itt is, ebben is. Minden fordulónál magunkat kell meghaladnunk.
És bár a „már csak 10 perc” a meredek hegyoldalon felfelé még vagy fél óra, de már nem kérdés, hogy megyünk tovább.
Amint megpillantom a felhő felett átragyogó nap sugarát, a pulzusom egy egészen más ütemet vesz fel. Mintha nem a tüdőmbe, hanem egyenesen a szívembe venném a levegőt. Mintha minden egyes lélegzetvétellel a fényt szívnám magamba.
Talán tíz percet kapunk ebből a csodából odafent, 1650 méteren, vakító, mindent átfényesítő, ragyogtató formában, mielőtt a következő felhőréteg az esti szürkülettel együtt aznapra végleg beborítja a hegycsúcsot, és vele együtt bennünket is.
Mosollyal az arcunkon, sietősen jövünk lefelé a hegyről. Nincs más itt rajtunk kívül – csak most tudatosodik, hogy valószínűleg mi vagyunk az utolsók, akik aznap délután megmászták a hegyet, és valóban, az elmúlt másfél órában minden turista szembe jött velünk.
A csípős hideg, amelyet a felhő hoz magával, még inkább a lépteink szaporázására ösztönöz bennünket. Mire elérjük az 1400 méteres magasságban leparkolt autót, a sötétség puha takaróként borítja be a hegyoldalt. Most persze nincs éhség, nincs fáradtság, nincs nyűglődés. Csak az őszinte mosoly az arcokon. Valami történt odafent. Valami, aminek az élményét együtt éltük át. Jó lenne ezt minél tovább megtartani.
És most ha jólesik, időzz el egy kicsit a következő gondolattal.
Vajon hányszor kerülünk életünk során olyan helyzetbe, amikor szembejön valaki, aki már megjárta azt a hegyet, ami számunkra még kihívást jelentő hegycsúcsnak tűnik?
Többféleképpen reagálhatunk.
Dönthetünk úgy, hogy szótlanul elmegyünk mellette, hiszen nincs dolgunk vele.
Gondolhatjuk azt is, hogy mázlista, és különben is, neki biztosan sokkal könnyebb a hátizsákja.
Vagy választhatjuk azt, hogy akárcsak egy mondatot elviszünk belőle, mert lehet, hogy épp az az egy mondat átlendít valamin, erőt ad, átlendít, közelebb visz magadhoz, a saját fényedhez.
A felhők felett mindig süt a nap
Szerencsésnek érzem magam, mert amióta nyitottam önmagam felé, több embertől volt ilyen jókor jött egy mondat az életemben.
Ezt kívánom Neked is! Nyiss önmagad felé, halld meg a neked szóló egy mondatot.
Újra érzem a szárnyaimat. Kölcsönadom, ha kéred..